Baksa-Soós Attilára úgy kell tekinteni, mint egy olyan szakácsra aki, hogy mesterségét tökéletesítse, eltölt 7 – 7 évet minden földrészen és kitanulja az adott konyhákat, és a végén főz egy varázslatos levest. Megkóstolja a várva várt ételt, amihez az adalékokat hol nagyítóval kereste, hol szénlapáttal szórta az üstbe, a soha nem látott fűszereket valamilyen dimenziókertészetből szedte össze a szeme sarkából nyíló kapun át. Az eredmény lenyűgöző, a leves készítője is elégedett, el is kezdi habzsolni azt. Aztán elbizonytalanodik mivel már annyit evett belőle, hogy megismeri, túl jól ismeri, már neve is van, elkezd hiányozni a felfedezési, megismerési vágy, ezért elhatározza, hogy ismét útra kel tökéletesíteni a levest. Ismét körbejárja a világot, ismét eltölt 7 – 7 évet, figyel, szagol, ízlel, főz. Az újabb étel még káprázatosabb, nem tud betelni és addig – addig ízlelgeti, míg megint újabb hiányt nem érez, tehát újra útnak indul. Persze ez a folyamat soha nem áll meg és talán sokan szerencsések, hogy belekóstolhatnak az épp aktuálisan „kész” levesbe, amely folyamatosan bővül, „tökéletesedik” és néha valami furcsa véletlen folytán a tapasztalati úton szerzett hozzávalók, mintha egy felhőről szórnák le közénk, apró fehér papírlapokon lepotyognak az emberekhez.
Szirtes János és Szilágyi Kornél
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése